Beszéljünk akkor most egy kicsit a rozéról

Több okunk is van erre. Egyrészt tényleg úgy isszák a magyarok, mintha nem lenne holnap, és ezért úgy termelik a termelők, mintha nem lett volna tegnap. (Pedig holnap is lesz és tegnap is volt, én úgy tudom.) Másrészt majdhogynem akkora indulatokat vált ki, mint a déli határzár.

Mondjuk ebben semmi csodálatos nincs, manapság konkrétan minden marhaság indulatokat vált ki, fura hangulat akakult ki ebben az országban valamitől. Bár tudnám, hogy mitől!

Tegnap is jött a hír a Szent Grálról, ami szétrobbantja a globális vörösborpiacot, és a témát feldolgozó – minimális mértékben vitriolos – írásomra annyi mérges meg cinikus reakció érkezett, mint égen a csillag. Volt, aki azt mondta, a rozé azoknak a borivóknak készül, akik nem szeretik a bort, más azt, hogy a rozé nem több, mint savban oldott fajélesztő, és cseppben a tengerként illusztrálja a komplett magyar borágazat összes nyomorúságát.

Nem velük akarok kötözködni, mert van igazságuk bőven, ám úgy érzem, összetettebb a pék.

És a karaván mindeközben halad, nincs ember, aki megállíthatná, ami rózsaszínű, az tarol. A legjobb bizonyíték erre nem is a Koch-siker – hiszen ebben az esetben végül is csak egy nagyra pumpált apróságról van szó –, hanem az a fütyülős szeszesital, amit Inkei kolléga énekelt meg a minap. Komolyan mondom, elkezdtem most már várni a rozé whiskyt, és akár a vodkások is kitalálhatnának valamit, a pálinkák egyéb határterületeiről és az általában ambiciózus-kreatív sörös multikról nem is beszélve. Tényleg, egy jó radler rozé? Mit gondoltok, bejönne?

Azt már említettem, hogy én régen a 2000-es évek legelejére tippeltem a magyarországi rozécsúcsot, de ez nem nagy blama, tévedtem már máskor is. Egyet mondok, amikor az Origóhoz kerültem, úgy meglepődtem, hogy még mindig csaknem egymillió ember használ freemailt naponta, hogy szinte úgy kellett fellocsolni. 2011-et írtunk akkor, és kb. egyetlen ismerősöm sem volt az egymillió közt. Csak arra akartam utalni ezzel, hogy az ember olyan szerkezet, ami hajlamos túlságosan is a közvetlen környezetére, illetve az általa többé-kevésbé belakott szubkultúrákra hagyatkozni, és ilyenkor óhatatlanul jönnek a téves következtetések.

Na igen: mink itten nem nagyon iszunk rozét. Nem-nem, egyáltalán nem elvből és pláne nem sznobériából, inkább egyszerűen azért, mert túl sok a bor az országban és a világon, és ehhez képest elég rövid ez a kurva élet. Ebből kifolyólag olyan dolgokat keresünk, amik érdekesek lehetnek valamilyen szempontból. A rozék derékhada azonban nem érdekes.

Ezt akkor megmagyarázom.

Sokszor beszéltem arról különböző platformokon, hogy jó bort a 90-es évek közepén kezdtem fogyasztani, ami akkor nem a villányi vagy tokaji nagyok magasra árazott presztízstermékeit jelentette – hehe: így, hogy belegondoltam, most sem azt jelenti, nem vagyok milliomos! –, hanem annyit, hogy elkezdtem tájékozódni és odafigyelni. Azok között a borok között viszont, amelyekről szívesen beszéltek azok, akiknek hittem eleinte, rozék a legritkább esetben fordultak elő. De ezeket sem ignoráltam sosem, előszeretettel fogyasztottam például a Hungarovin félszáraz soproni kékfrankos rozéját éppúgy, mint bármit a szekszárdi Dúzsi Tamástól, aki egykettőre egyfajta rozékirállyá nőtte ki magát. Úgy rémlik, a Boremberek c. kötetbe általam készített interjúban hosszasan és szakszerűen beszélt arról, hogyan kell ezt a műfajt művelni.

De elég gyorsan rájöttem – ehhez sem kellett különösebben okosnak lenni –, hogy akárhogy csinálja Dúzsi, csak nagyon kevesen csinálják úgy, ahogy ő. Vagyis: a rozékészítés országosan és általában nem több, mint a vörösborkészítés mellékterméke. Leszüreteljük a kékszőlőt, kicsit ázik, utána valamennyi levet leengedünk – a vörös is sűrűbb, tartalmasabb lesz –, megküldjük fajélesztővel, esetleg ilyen-olyan aromákkal és adalékanyagokkal, hűtve, koracél tartályban kierjesztjük, szénsavval palackozzuk, és meg is van a bornak nevezett nyári üdítőitalunk. Az öniróniára hajlamosabb termelők nem is titkolták soha, hogy a rozé végül is cash-flow bor.

Mi ezzel a probléma? Attól függ, honnan nézzük. A kínálatnak az összes létező kapitalizmusban az a dolga, hogy kielégítse a keresletet. Senkinek sem jut eszébe – jó, van, akinek igen, de az ilyesmit azért tekintsük csak elhajlásnak –, hogy tiltsuk be az RTL Klubot és a Barátok köztöt, pusztán azért, mert sokan fogyasztják, és semmilyen magasabb szintű – bár nehézkesen körvonalazható – értéket nem képvisel. Igen, pontosan ezt akarom mondani: a rozé a boripar Barátok köztje – de attól, hogy soha nem nézem azt a bárgyú szappanoperát, nem jut eszembe, hogy meg kellene köpködnöm azokat, akik szeretik. Nem vagyunk egyformák.

A magyar rozénak nincsenek gyökerei, hagyományai, a magyar rozénak nincs küldetése – a magyar rozénak csak fogyasztói vannak. Ők pedig nem a nagy hírű dűlők talajába karcolt verseket akarnak fogyasztani, hanem csupán egy viszonylag mérsékelten alkoholos italt – szódával vagy anélkül –, amitől felfrissülnek és amitől jókedvük lesz. Kb. ennyi az egész.

Van azonban még két leágazása ennek a történetnek. Az egyik az, hogy vannak tipikusan magyar szőlők, amikből lehet olyan fehérborokat készíteni, amik tudnak annyit, mint egy rozé. Ilyen például az irsai olivér és a cserszegi fűszeres, sőt bizonyos muskotályok is, korábban azt gondoltuk, hogy ezeknek a borai jelentik az átmenetet a fanta és az igaziságok között, ezeket sejtettük úgymond szoktatóboroknak. Ők, ha minden stimmel, most vesztésre állnak – ám azzal kapcsolatban is merülhetnek fel kételyek, hogy mennyivel képviselnek több értéket.

A másik leágazás: a magyar bor – mint amúgy bármely bor, származásától függetlenül – nemcsak ipari, hanem kulturális kategória is. Úgy értve, hogy mivel hagyománya és története is van, ezért jövője is kellene legyen. Ezt pedig nem a cash-flow rozé fogja megalapozni. Ezt azok a termelők fogják megalapozni – húsz évvel ezelőtt azt hittük, jóval hamarabb összejön ez nekik, sokkal optimistábbak és naivabbak voltunk a kelleténél –, akik komolyan gondolnak dolgokat az ország legjobb borvidékein, valamint azok a fogyasztók, akik ezekre a komolyabb dolgokra kíváncsiak. Az igazi bornak ugyanis nemcsak íze és hatása van – hanem identitása is.

Ezt viszont nyilván nem rozéban, hanem fehérben, vörösben, édesben kell keresni. De ez már egy másik téma. Erről könyveket lehetne írni, írtak is már sokat.

Egyébként én tényleg nem hiszem, hogy a különböző hullámok és divatok – plusz az ész nélkül rozézó csajok a borbárokban – képeznék az áhított és rég várt felemelkedés fő akadályát.