Megnyílt a St. Andrea Borbár Budapesten, a Nyugatinál, úgy jött ki a lépés, hogy egy hét alatt kétszer is jártam ott, lett részem fontos élményekben, posztot kell írnom róluk. Elöljáróban hadd mondjam azt, hogy Áldás, meg azt, hogy Hangács, végül pedig azt, hogy 2009.
Megnyílt a St. Andrea Borbár Budapesten, a Nyugatinál, úgy jött ki a lépés, hogy egy hét alatt kétszer is jártam ott, lett részem fontos élményekben, posztot kell írnom róluk. Elöljáróban hadd mondjam azt, hogy Áldás, meg azt, hogy Hangács, végül pedig azt, hogy 2009.
Nem a St. Andrea az első borászat, aminek a nevében-nevével-közreműködésével éttermet nyitnak a magyar fővárosban. A Bíró Lajos-féle Erzsébet körúti Bock például hosszú-hosszú ideje fontos pont Magyarország gasztronómiai térképén. Az igény itt így első ránézésre hasonló lehet, a legszembetűnőbb különbség – a hely kellemes tágasságán túlmenően – az, hogy a St. Andreában nincs semmi más, csak St. Andrea. Mármint borilag.
Lőrincz György egri, pontosabban egerszalóki pincéjét, felteszem, többen ismeritek, hiszen annak ellenére, hogy jóval később kezdett, mint más ismert nagyok – az ezredforduló tájékán –, villámgyorsan emelkedett az élvonalba, és mára nemcsak a borvidék elsőjeként indokolt számon tartani őt, hanem országosan is vitathatalanul top tízes. Szerintem.
A St. Andrea tényleg a maximumot hozza ki a lehetőségekből fehérben, vörösben, rozéban is, és bár bizonyára sokan találkoztak már kevésbé meggyőző tételekkel tőle, összességében nagyon rendben van ott minden az alapoktól a középkategórián át a csúcsokig. Itt közbe kell szúrnom, hogy a csúcsok csúcsáról egyelőre nem tudok nyilatkozni, az történt ugyanis, hogy Lőrincz a villányi Gere Attila nyomdokaiban szintén megcsinálta a maga százeurós vörösborát, ehhez még nem volt szerencsém, talán nem véletlenül. Sebaj, a fő, hogy a Kutyafájáttól az Örökkén át a Merengőig nekem nemigen szoktak kifogásaim lenni.
A budapesti borbárnak van egy sajátossága: éspedig az, hogy nemcsak a piacon fixen forgalomban pörgő borokat lehet ott fogyasztani, hanem olyanokat is, amik kb. eltűntek már a boltok polcairól, vagy nem is nagyon jártak ott sosem. Kell-e mondanom, hogy ez olyan plusz, amiért önmagában érdemes beülni egy helyre? Gondolom, nem kell mondanom.
Első alkalommal, múlt szombaton ennek keretei között csodálkoztunk rá a 2009-es Áldásra, ami olyan jó formában volt, hogy a második alkalom előtti asztalfoglalás során szóltam, bontsanak nekünk egy palack ilyet előre. Megtették, finom volt megint, bár a meglepetés ereje híján már csak elégedettek lehettünk, szuperlelkesek nem. A szuperlelkesedés most egy másik bikavérnek jutott. Miszerint a szintén 2009-es Hangácsnak.
Az emberek általában azt hiszik, a bor mindig csak jobb és jobb lesz, ahogy múlik az idő. Ez nem igaz. Még az igazán jó borok közül sem érvényes mindegyikre, simán megeshet, hogy valami – ha fehér, ha vörös – első egy-három évében vagány, ám utána villámgyorsan elkezd öregedni. Fogynak az illatai és az ízei, savai elgyengülnek, alkotóelemeire zuhan szét.
Ahhoz nagyon telibe kell trafálni mindent, hogy sokáig kapaszkodjon a cucc felfelé a minőség lajtorjáján. Eger ebből a szempontból jó adottságú hely, sokszor volt szerencsém akár tíz évnél is öregebb, mégis minden porcikájukban életteli kékfrankosokhoz vagy bikavérekhez, Gál Tibor pincéjéből éppúgy, mint Thummerer Vilmoséból vagy Pók Tamáséból.
A mostani dupla tapasztalás viszont ezek közül is kiemelkedett. Azért, mert alapvetően sem az Áldás, sem a Hangács nem számít kiemelt tételnek a Lőrincz-szortimentben. Az első konkrétan az alapbikavér, aktuális évjárata háromezer környéki forintba szokott kerülni. A másik eggyel feljebb van, ötezernél, de még mindig alatta a válogatottabb Merengőnek. Ehhez képest mindketten úgy viselkedtek így jó ötévesen, mintha nagyborok lennének. (Szemben a szintén próbált hasonló korú Merengővel, ami kicsit lustább és lekvárosabb volt éppen.)
De a lényeg tényleg ez a 2009-es Hangács. A bor neve a dűlő neve, ahonnan szüretelték hozzá a szőlőt. Sok kékfrankos, kevesebb cabernet franc, merlot és pinot noir, húsz hónapos fahordós érlelés. Dicső múlt, még 2012-ben a Pannon Bormustra legjobb bikavérének találták. Azt hiszem, én még nem kóstoltam sosem. Hacsak nem hordós korában, elemenként.
Most meg a legjobbkor kóstoltam. Szépséges sötét szín, és olyan illat, hogy az orrod kettéáll. Érett, mégis tele élettel és vibrálással, gyümölcsös, fűszeres, nagyon mély és lenyűgözően összetett. Ízben dettó. Kicsit sem hízeleg, abszolút száraz, mindene egyben, semmije sem lóg ki, savai, cserei, alkoholja értik egymást, nagy, telt, mégsincs benne semmi drabális, csúszik, mintha fizetnék érte. Merő költészet, azaz inkább próza, a legminőségibb fajtából.
Hibátlan. Egy tökéletes magyar vörösbornak olyannak kell lennie, mint ez az egri bikavér. A szubkultúra mindig keresi-kutatja, filozofál rajta, hogy milyen legyen a jó magyar vörösbor. Ez a Hangács egy elég konkrét válasz a kérdésre: legyen ilyen. A szubkultúra mindig keresi-kutatja, filozofál rajta, hogy mi is az a bikavér. Ez a Hangács erre is konkrét válasz.
Hát ezek.
Még egyet egyfajta utóiratként muszáj elmondani: nem olcsó a St. Andrea Borbárban ez a Hangács. Semmi sem különösebben olcsó ott, ez ilyen hely, magasra vágyik. Ahhoz nyilván nemcsak borok kellenek, konyha is. Arról én még nem mondanék sokat, tán csak annyit, hogy levesben és főételben nagyjából meggyőzőnek tűnik, hideg-meleg borfalatokban kevésbé. A közönség majd dönt. Addig is, ha van pénz meg késztetés, hangácsozzatok!