Van egy csomó Magyarország, és semmi közük egymáshoz. Ez jött le nekem ebből a napsütéses-átpolitizált hétvégéből. Közben kiderült az is, hogy a következő négy év ugyanúgy el lesz pocsékolva, mint az előző tizenkettő. Na és aztán?
Címke: publicisztika
Március 24-ével bevezették a Krímen a rubelt. Az orosz csapatok elfoglalták a feodoszijai ukrán tengerészgyalogos-bázist. Eddig kétezer-ötszázan kapták meg az orosz útleveleket az új szövetségi körzetben.
Kéne valamit írni a Krímről. Az a baj, hogy csak egymásnak teljesen ellentmondó forgatókönyvek jutnak eszembe. Na mindegy, nézzünk valamit.
Még soha nem voltam Jobbik-nagygyűlésen, egészen ma délutánig. Komolyan mondom, közel kell menni egy párthoz, hogy legalább valamit elkezdjünk érteni belőle. Tettem egy lépést.
Most már szinte biztos, hogy Pintér Attila kapitányi kinevezése Csányi Sándor bosszúja volt. Nem kellett volna ráengedni Lázár Jánost. Csányi most valójában a Fűrész című horrofilm egy verzióját játssza Orbánnal, élőben.
A krími parlament csütörtök délelőtt úgy határozott, kérik a köztársaság felvételét az Orosz Föderációba. Egyúttal a hovatartozás kérdéséről tartandó népszavazást is előrehozták március 16-ára. Mi következik ebből?
Két eset lehetséges. Vagy igen, vagy nem. Az egyikről röviden írok, a másikról hosszabban. Aztán meglepő következtetésre jutok.
Azon morfondírozok néhány napja, hogy van-e olyan a politikában, hogy elévülés.
Arról már írtam, miért látszik Budapestről a jó és a gonosz küzdelmének az ukrán forradalom (noha nem az), és most megpróbálom elmesélni, miért iparkodnak belgáknak látszani a kárpátaljai magyarok (ez is érdekel benneteket, úgy tűnik).