Európa többé nem lesz olyan, mint 2013 novembere előtt. Oké, ezt a Krím bekebelezése óta tudjuk, de az mégis csak egy félsziget volt, amit az 50-es években ajándékoztak Ukrajnának véletlenül. Ám azt senki sem tudja még, hol fognak húzódni Novorosszija nyugati határai.
Reggel óta melengettem ezt a gondolatmenetet, de nem igazán akart összeállni. Azóta melengettem, hogy a fél internet elkezdte körberöhögni a Magyar Nemzet mai vezércikkét. Lehet, hogy még mindig nem állt össze, de mindegy, jöjjön ömlesztve.
Ez egy ilyen egyszerűsítéseket felvonultató, ugyanakkor idealista hangütésű poszt, előre szólok. Semmi stochasztikust és determinisztikust nem tartalmaz. Szóval, a magyarok szerintem azért nem tudnak vitatkozni, mert nem ismerik egymást, és nem is akarják megismerni.
Már ha valóban a Miniszterelnök Úr első számú bizalmasa találta ki azt a baromságot, hogy bulvárszereplővé kell tenni az egész családot. És ha valóban amiatt hagyja abba a futballt is, mert elege van belőle, hogy sokat foglalkoznak vele. Isten persze árnyalja a történetet.
Lelőtt vaddisznóval pózolsz? Undorító pária vagy, gyilkos, a veszélyezetett fajok hóhéra. Kifogott hallal teszed ugyanezt? Te vagy a kúlok királya.
Napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, hogy elmennek-e a magyar fiatalok – és nemcsak fiatalok – Magyarországról, és ha igen, akkor vajon miért. Tele van ezzel a dilemmával az internet, és nemrég ráadásul készítettek róla egy egész órás dokufilmet is. Megnéztem.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a politikai cigányozás/romázás körüli pörgés bármit is lendíthet a témához kapcsolódó tényleg fontos kérdések ügyén, de reménykedek, hogy hátha mégis. Kizárólag emiatt teszem hozzá a magamét.
A német–brazil szerintem azért volt tényleg történelmi meccs – azon felül, hogy végre az a csapat nyert a futball-világbajnokságon, amelyiknek drukkoltam –, mert ezzel megszűnt ezeknek a tornáknak az eddig ismert lebonyolítási rendszere. Legalábbis remélem.